Nagyon sok bejegyzés születik így a bizonyítvány osztás tájékán arról, hogy a nem kitűnő bizonyítványok mögött sokszor több munka áll, mint egyes színjeles mögött.
Nem ezzel szeretnék ma foglalkozni. Sokkal inkább azt boncolgatnám, hogyan tanítunk. Amikor egy gyerek megszületik, még nem tudatosan adjuk át a tudásunkat. Pedig már ekkor elkezdődik a tanítás. Nem a tárgyi, de az érzelmi mindenképp. Ahogy magunkhoz öleljük, szeretgetjük.
Valamikor óvodás korban (vagy még hamarabb, ezt nem tudom biztosan) aztán elkezdődik a méregetés másokhoz, a könyvek által írt „elvárás” felé hajszolás. Nyelvtanulás, balettórák, foci. Ezzel nincs is baj, mert ilyenkor a legfogékonyabbak a gyerekek. A probléma ott kezdődik, amikor nem a GYEREKET figyeljük, hogy neki mi jó, hanem a vélt elvárásokat tartjuk szem előtt. A tárgyi tudás mellett az érzelmi fejlődés legalább annyira, sőt, ki merem mondani, sokkal inkább fontos.
SOHA nem szabad másokhoz hasonlítani a gyerekeket (mondjuk magunkat sem). Mindenkinek egyéni tempója van. A három gyerekünk közül az első 12 hónaposan tisztán, egész mondatokban beszélt. A második 8 hónaposan szaladt. A harmadik később kezdett beszélni és járni, mint a nővérei. Mára mindegyikük meg tud szólalni, ki tudnak állni magukért, és gyalog eljutnak, ahova akarnak. 😊
Ugyanez a helyzet a tanulmányokkal is. Az iskolarendszer általában arról szól, hogy az adott tanévre kiadott tananyagot beletöltsük a gyerekek fejébe. Akár érett rá, akár nem. Akár érdekli, akár nem. Aki lemarad, szinte esélytelen behoznia a hátrányát.
Emlékszem, azért nem szerettem gimnáziumba járni, mert hiába érdekelt a matek, fizika, kémia, állandóan magyart és történelmet kellett tanulnom. Mivel a reál tantárgy alapkövetelménye már az órán megragadt, viszont az évszámok sehogy sem mentek a fejembe. Egyébként hiába töltöttem a történelmi események magolásával a 14-18 év közötti életem, ma pont ugyanúgy nem tudok semmit, mint akkor…
Nagyon foglalkoztat, miért nem szeretnek a gyerekek iskolába járni, hol romlik el. Egy ideje tudatosan figyelem a kicsiket, beszélgetek velük, próbálok választ találni… Hogy mire jutottam?
Aki lemarad, nem, vagy nagyon nehezen tudja behozni a hátrányt, így a sikerélményre kevés az esélye. Aki pedig könnyebben veszi az akadályokat, neki unalmas. Mert 5 perc alatt átlátja, megérti, mégis 45 percig kell figyelni, hogy a lassabbak is odaérjenek. Ez nehéz probléma, főleg 35 fős osztálynál.
A másik ok az emberi természetből adódik: így illik. Nem illik szeretni az iskolába járást. Bár itt külön választanám az iskolába járást a tanulástól. Ki szeret korán kelni? Hidegben, szélben, esőben felkerekedni? Nálunk minden reggel elhangzik, hogy nem szeretnék iskolába menni. Ugyanakkor, amikor felajánlom, hogy hamarabb elhozom napköziből, mert úgy szerveztem a napomat, akkor az a válasz, hogy tuti nem jön haza 4 előtt…. Vagyis szeret ott lenni, csak a reggelek nehezek.
A PÉLDMUTATÁSBAN és a TAPASZTALÁSON alapuló ismeretszerzésben hiszek. Pontosan abban, amit a nagyszülőktől és a szüleimtől láttam gyerekkoromban.
Ha mentünk a nagyiékhoz, csinálták a dolgukat, mindig járt a kezük. Sütit sütöttek, főztek, vagy ha mosónap találkoztunk, mostak. Mi, gyerekek odakuporodtunk a hokedlire és figyeltünk. Beszélgettek velünk, közben akarva-akaratlanul ellestük a háztartási munkák mikéntjét. Nagyi pipitérből karkötőt font vagy hímzett. Elvitt a piacra, megtanultam, honnan ismerem fel a friss zöldséget és hogyan kell alkudni (ezt sajnos ma már nem használom). Az egyik nagypapám tudós ember volt, ő mindig oktatott. Amikor vonattal vitt haza, át kellett szállni. Megtanultam menetrendet olvasni. Máskor a vegyészet szépségeit ecsetelte. A másik nagypapám pedig nagyon jól tudott hallgatni. Nem volt olyan titok, amit ne mondhattunk el neki. Ült a fotelben, mi csacsogtunk, ő hallgatott. Ma úgy mondanánk, coach volt. Ahogy kimondtuk, meg is oldottuk életünk gubancait.
A gyerekek azt tükrözik vissza, amit tapasztalnak.
Sose felejtem el, amikor a legkisebb gyermekünk ovis volt. Akkoriban rugalmas munkarendben dolgoztunk, engedélyezett volt a home-office. Azért, hogy ne maradjunk le sehol, ha beteg volt (nagyon ritkán), home-officeból intéztük a dolgunkat. Ez (látszólag) jól működött. Mígnem egyszer egy hétvégi játék alkalmával gyermek az asztalnál ült és vadul imitálta a gépelést.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- Csitt, ne zavarj most, anya, értekezletem van – jött a válasz.
Akkor, ott egy életre megjegyeztem, amit addig csak elméletben tudtam: hogy pontosan értik és veszik a külvilág jeleit a gyerekek. Ezért fontos, hogy JELEN legyünk, erről az előző írásomban olvashattok itt.
Maria Montessori volt az a pedagógus, akinek a nevével jelzik a megtapasztaláson alapuló oktatást. Így fogalmazott: „A pedagógus feladata csak a vezetés, az útmutatás: ő csak segít, szolgál, míg a gyermek személyisége a maga erejénél fogva fejlődik, mert a gyermek maga cselekszik.”
Szülőként, felnőttként, pedagógusként a világnak azt az aspektusát kell megmutatni, ami gondolkodásra, az összefüggések keresésére sarkallja a fiatalokat. Ahogy már közhelyesen mondjuk: nem halat kell adni, hanem halászni kell megtanítani őket. Ha készen kapják a megoldásokat, leszoknak a gondolkodásról, ha éles helyzetbe kerülnek, elvesznek. Beszélgessünk sokat, ha kérdeznek, legyen idő odafordulni, választ adni. Ha nem tudjuk a megoldást egy problémára (nem szégyen), együtt keressük meg a válaszokat vagy irányítsuk őket oda, ahol tudnak segíteni. Az is fontos, hogy engedjük a fiatalokat egyedül megtapasztalni helyzeteket. Ha nehéz, akkor is. Nem ablakon kidobott idő ez, megtérül. Így lehet önállóan gondolkodni tudó, magáért kiálló nemzedéket nevelni. Az egyetemen pszichológia előadáson hallottam, ars poeticámmá is vált: úgy kell nevelni, hogy összeérjenek az ujjaink, de ne fogjuk egymás kezét. Szükség esetén elkaphatjuk őket, de ha kicsit eltávolodnak is tudják, hogy ott vagyunk, elérhető távolságra. Ez szabadságot és biztonságot ad egy időben.
Ha önmagunk vagyunk, álarc nélkül a szerepeinkben, hitelesek leszünk a gyermekeink előtt. A dicsérettel ne bánjunk fukarul. Ha valami jó történik, az mindig természetesebb, mint amikor valami nem úgy sikerül, ahogy elvárjuk/szeretnénk. A napokban olvastam egy nagyon megfontolandó gondolatot: gyakorold a kedves beszédet, míg az összes negatív és cinikus szó ki nem törlődik a szókincsedből. – kezdjük el még ma!
